Dr. Bárczi Gusztáv (1890-1964) Kossuth-díjas gyógypedagógus, orvos.

Életét a sérült gyermekek és felnőttek gyógyító nevelésének, valamint a gyógypedagógus-képzésnek szentelte. Ő fektette le a hazai gyógypedagógia elméleti alapjait,  kiváló orvostudományi munkássága során a világon először fedezte föl   az agykérgi eredetű siketnémaság (surdomutitas corticalis) kórképét. A hallássérültek pedagógiája területén bevezetett gyógypedagógiai módszere a ma világszerte elismert hallásnevelési program úttörőjévé tette. Pályafutása során különösen szívén viselte értelmi fogyatékos embertársainak sorsát. Szakmai pályája csúcsán már nemzetközi szaktekintélyként hívták meg Brandenburgba (Kelet-Németország) 1955-ben, ahol megszervezte a helyi gyógypedagógiai intézetet.  Ez az értelmi fogyatékos embertársai számára létrehozott központ volt a Barczi-Haus, amely intézményt  közvetlenül  annak megnyitásakor alapítójáról  neveztek el. Magyarország leghíresebb gyógypedagógiai tanárának nevét 1975-ben vette föl az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar (a névadás idején Gyógypedagógiai Főiskola); amely felsőoktatási intézménynek 1933-tól tanára, 1942 és 1963 között főigazgatója volt.

Legjelentősebb művei:

• Egészségtani próbatanítások (Franklin Társulat, Budapest, 1928)
• A magyar beszédhangok képzése (Franklin Társulat, Budapest, 1928)
• Az egészségvédelmi nevelés vezérkönyve (szerzői kiadás,Budapest,  1935)
• A siketség átöröklődése és az ezzel kapcsolatos praeventio (Franklin Társulat, Budapest, 1936)
• Hallásébresztés – hallásnevelés  (Siketnémák és Vakok Tanárainak Országos Egyesülete, Vác, 1938)
• Gyakorlati fonetika és hibás beszédjavítás  (Budapest, 1950)
• A kiejtés, az olvasás és az írás tanításának fiziológiai vonatkozásai a gyógypedagógiai nevelők számára (Budapest, Tankönyvkiadó, 1954)
• Általános gyógypedagógia  (Budapest, Tankönyvkiadó, 1959)